Ásvány

E szigetközi falucska az, amelyre a mai magyarországi Csütörtökiek nagy része úgy gondol, mint a család ősi fészkére. Való igaz, attól kezdve, hogy feltűnnek itt az 1730-as évek legelején, történetük és leszármazásuk egyértelműen, folyamatosan nyomon követhető. /lásd bővebben: Csütörtöki család ásványi története /

Ásvány története

Ásvány - ma Ásványráró - magyar falu a Szigetközben, a Hédervári család ősi birtoka volt. Ásványt Assowan alakban írják egy 1418. április 4-én kelt oklevélben, amelyben Hederwara-i (Hédervárai/Hédervári) Lőrinc királynéi ajtónállómester panaszt emelt Bews-i (Bősi) János ellen az 1417. évi hatalmaskodásai miatt. Egy 1443-ból származó oklevél "Assowan" néven említi. A falu részben a hédervári vár, részben a rárói vár uradalmához tartozott.

1526. július 19-én II. Lajos király Laki Bakics Pálnak és testvéreinek adományozta Héderváry Ferenc több elkobzott birtokát, így Rárót és Ásvány felét is. 1532 nyarán az evangélikus Bakicsok erőszakkal akarták jobbágyaikat az evangélikus vallásra áttéríteni. Ásvány lakossága nem akart áttérni, ezért Bakics Pál az ásványi templom lerombolásával fenyegette meg őket. Utóbb mégis elérte a jobbágyok áttérését. 1544 előtt a másik földesúri család tagjai, a Héderváryak is áttértek az evangélikus hitre. 1550-ben Bakics Péter elzálogosította birtokait Pálffy Péternek. 1554-ben a Héderváry család kiadatta a „Hederwara tartományában mindön falunak jövedelme, adója, és szolgálatja” című urbáriumot, mely Aswáni (Ásvány) falut is említi. 1559-ben elhunyt Bakics Péter. Tőle leányai révén a Balassa, Révay és Czobor családok örököltek birtokokat Ásványon s Rárón. 1561-ben az egyházlátogatási jegyzőkönyv említi, hogy Ásványon nincs plébános, és az egyházat teljesen felégették a törökök. Az egyház javai lutheránusok (evangélikusok) kezében vannak. 1594 előtt az ásványi kovácsok már céhbe tömörültek.

1616-ig Ásványon birtokos a nemes Ásványi család. Ekkor a család eladván itteni birtokait Jókára települt, egyes családtagok Csallóközcsütörtökre, ahol már a 17. század közepétől előfordult az Ásványi családnév. A Jókán élő Ásványi család egyes tagjai később felvették a Jókai családnevet. Ebből a családból származott az írófejedelem Jókai Mór is, akinek „ásvai” nemesi előneve Ásvány régies elnevezéséből ered.

1616-ban a szapi Balassa család kap új királyi adományt Ásványon, ekkor veszik fel az Ásványi előnevet. 1628-ban újjáalakult az ásványi római katolikus egyházközség. 1631-ben Forgách Zsuzsanna Ásványon végrendelkezett. Az 1630-as évek elején Héderváry István áttért a katolikus vallásra, majd 1634 nyarán elvette a lutheránusoktól az ásványi templomot, s átadta a római katolikus egyháznak. 1658-ban Ásványt mezőváros jellegűként vagy mezővárosként említették. Az 1658. évi összeírás 35 egész és 3 félhelyes jobbágytelket említ Ásványon. Ugyancsak 1658-ban elkészült a rárói vár leltára. Ráró fokozatosan Széchényi György győri püspök kezébe került, aki 1659 és 1686 között féltucatnyi birtokrészt vásárolt. Tőle Ráró Kaunicz Domokos és Apponyi Lázár kezére került, akiktől a 18. század elején Viczay Jób vette meg. A keresztelési anyakönyveket 1681 óta vezetik a plébánián.

Ásványt a 17. század végén egy árvíz teljesen elmosta, Viczay Ádám ezért telepítette át 1700-ban jobbágyait a falu mai helyére. A Duna áradása 1709-ben elpusztította Oltva községet, amely a mai Ásványráró közigazgatási területén, az új-szigeti határrészen feküdt. A hagyomány szerint a falu jelenleg már a harmadik helyén fekszik (korábbi helyét egyesek a Jézus-sziget, mások Ótata környékére teszik). A falu határát a Duna folyamatosan alámosta, ezért kényszerült egyre délebbre húzódnia.

1735-ben Viczay Jób gróf özvegye a Balassa-örökösök birtokrészeit megvette. 1738-ban a Ráróban részbirtokos báró Apponyi Lázár felépítette a kálváriát, majd mellette a Mindenszentek-kápolnát és egy remetelakot. Napjainkra csak a kálvária maradt fent. 1773-ban Ásvány és Ráró a gróf Viczay család birtoka volt, azonban akkor Ráró öröklés révén gróf Viczay Eszternek, báró Sándor Antalnénak jutott. A 19. század közepén Fényes Elek szerint a Héderváry-uradalomhoz tartozó Ásványon 1300, a gróf Sándor Móric által bírt Rárón 500 fő élt, mindkét település híres vizahalászatáról és káposztájáról, valamint hasznos legelőket bír a szigetekben.

A falu igen gyakran vált a Duna áradásainak áldozatává. A Duna folyása az árvizek és a tudatos árvízvédelmi intézkedések miatt sokat módosult az évszázadok folyamán. Néhol új medret vájt magának, máshol egész partokat mosott el, vagy új szigeteket épített, ezért a lakosok csatornaépítésekkel, gátakkal védekeztek a folyó szeszélyei ellen (ilyen gátak épültek már a középkortól például a Szigetköz északi kapujában Csölösztőnél, valamint Dunakilitinél). A Szigetköz déli kapuja pedig éppen Ásvány volt a Csilizköz és Szigetköz találkozásánál.

A Duna régi fő folyásirányaira a régi vármegyehatárokból is lehet következtetni, hiszen a Duna folyásiránya fokozatosan változott, de a vármegyehatárok a régi helyükön maradtak. Ezzel magyarázható, hogy Pozsony vármegye határa benyúlt a mai Szigetközbe, Győr vármegye határa pedig átnyúlt a Csallóközbe. A Győr és Moson vármegyék határán levő Duna–ágnak már csak nyomai fedezhetők fel.

Éppen az 1720-as évekből – tehát a Csütörtöki család Ásványra érkezésének idejéből – vannak adatok igen jelentős árvízvédelmi intézkedésekre. A falu birtokosa ekkor gróf Viczay Jób volt.

Az árvizek okozta viszontagságok mellett a Duna gazdagságot és jólétet is adott a falunak, ahogy azt Tompa Mihály - aki maga is megfordult errefelé - Ásvány című versében szépen megénekelte. Olyan ősi, máshol elő nem forduló mesterségek maradtak itt fenn, mint az aranymosás, vízimolnárság, kosárfonás, halászat. /Akit érdekel Ásvány részletes története, annak Tamás Gyula: Feltámadás a hullámsírból című monográfiáját ajánlom./

A Csütörtöki család 1730 körül tűnt fel az ásványi aranymosó családok között.

Aranymosás

A falu méltán leghíresebb kiváltsága az aranymosás volt. Az ásványi aranyászok külön oklevelet kaptak Mária Terézia császárnőtől, melyben az egész ország területére szabaddá tette nekik az aranymosást, csupán arra kötelezte őket, hogy mosott aranyukat a győri harmincadhivatalba szolgáltassák be. Itt a falu környékén terültek el a Duna mente leggazdagabb aranymezői.

A győri harmincadvámhoz tartozó aranybeváltó hivatalban a beváltási kötelezettség miatt nyilvántartották az aranyászokat. Ezek a névsorok, valamint az ásványi matrikula írott feljegyzései csaknem három évszázadra megvilágítják az aranyászcsaládok hosszú sorát. Apáról fiúra örökölték a tudományt, kívülállót nem avattak be a mesterség titkába, legfeljebb csak nősüléssel keveredhetett idegen közéjük.

A legrégebbről felkutatható ásványi aranyászok adatai 1681-ből valók. Mező György, Csöbör György, Fazekas György, Gulyás Mátyás, Dobos János, Nagy György, Sipos István, Horváth Márton, Harangozó Lőrinc, Máté Márton, Soós Ádám, Nagy Lőrinc, Micsó György, Gutori István, Vámos Ferenc aranyászott ez idő tájt a Dunán.

1719-ben ugyanezek a családnevek szerepelnek nagyjából, újabbak közöttük Orós István (molnár is volt, de ráérő idejében aranyászott), Dániel Péter, Simon Márton, Vadas Márton, Páli István, Farkas István.

1740-ben szerepel először az ásványi aranyászok között: Köpcsényi István, Beke János, Gyökér György, Angyal Ferenc, Bedő Pál, Csütörtöki György.

1761-ben a régi Horváth, Fazekas, Nagy, Máté, Soós, Simon, Páli családok mellett újak, Bán György, Hideg István, Bukor Márton,

1795-ben pedig Bősi György, Lentse János, Foltényi János, Tóth Vendel.

1831-ben 72, 1870-ben 102 család élt Ásványon aranymosásból.

/Forrás: Timaffy László – Szigetközi Krónika/

A szigetközi települések jelentős részében éltek aranyászok, de a leghíresebb aranyász-község Ásvány volt. Az itteni aranymosók technikája volt a legkifinomultab az egész Kárpát-medencében. Az ásványi aranyászok 96-97 %-os aranykihozatallal dolgoztak, s a kézi szérkézésnél és a foncsorításnál sem volt több veszteségük 1-2 %-nál.

Ahogy Pantó Dezsó geológus és bányamérnök megjegyezte: „Láttam dolgozni aranyászokat az erdélyi ponyvás szérekkel Verespatak mellett, a Mura, Dráva mentén a horvátokat meredeken állított rovátkolt asztalukkal, de azok a munka jósága, tökéletesség tekintetében közel sem járnak az ásványiakhoz. Azok a munkát elnagyolták. Sok nyersanyagot pazaroltak, sokat és nagy veszteséggel dolgoztak fel, míg az ásványiak munkáját a gondosság és a jó kihozatal jellemzi.”

Ajánlott videó:  Filmhíradó részlet 1932-ből az ásványi aranyászok technikájáról.

Ásvány és Lipót környéke a legkedvezőbb aranymosó-helyekkel rendelkezett, mert a Duna itt tele volt apró szigetekkel, amelyek évről évre változtak. A folyó szabályozása azonban néhány év alatt jelentősen átalakította a Nagy-Duna medrét és mellékágait. Ásványtól keletre eltűnt az a talán alakulóban lévő kis sziget is, amelyik egy 1884-ben készült katonai térképen a folyam közepén látható, s a neve Aranyozó sziget volt.

/Forrás: Uzsoki András – Adalékok az aranymosás történetéhez és technikájához./

Az aranymosás rendkívül fárasztó munka volt, és sosem hozott annyi jövedelmet, hogy valaki meggazdagodjon belőle, mégis az aranymosó a maga ura lehetett, a napszámot, jobbágyterheket aranyban válthatta ki. A mesterséget a helyiek egyes korokban fő jövedelemforrásként, máskor csak jövedelem kiegészítésként űzték, ahogy a szükség úgy kívánta.

Ahogy a közismert szigetközi népdal is mondja:

„Halász, vadász, aranyász, üres zsebben kotorász,

ha szegény is vígan él, egész nap csak vizet mér.”

Az aranyász mesterség szigorúan csak apáról fiúra szállt, családon kívüliek csak házassággal kerülhettek az aranyász családok közé. Ezért is elgondolkodtató, hogy Csütörtöki Györgyöt – az első Csütörtökit a faluban - a korabeli ásványi források már 1740-ben aranymosóként említik. Felmerül a kérdés, hogy vajon már aranymosóként érkezett a faluba, vagy itt tett szert a mesterségre benősülés révén? Csallóközcsütörtökön, Csütörtöki György szülőhelyén nem mostak aranyat, mivel távolabb esett a Dunától, de a környező dunamenti településeken, pl. Vőkön, Illésházán, Jókán, Somorján sokan foglalkoztak aranymosással.

A Csütörtöki család ásványi történetének legfontosabb forrása az egyházi anyakönyv, un. Matricula jegyzéke, a helyi és környékbeli temetők sírfeliratai, valamint az adóösszeírások névjegyzéke, a járási szolgabírói iratok. A legkorábbi adatok az 1730-as évekből valók. Ez alapján a családfa mintegy 300 évre visszavezethető. A régies, kézzel írt szövegek – kiváltképp, hogy 1836-ig kizárólag latinul íródtak – mai szemmel nehezen olvashatók, ezért az esetleges pontatlanságokért előre is elnézést kérek. Az egyházi anyakönyvezést 1895-ben váltotta fel a polgári anyakönyvezés.