A Csütörtöki családnév előfordulása a XVI. század közepéig

A családnevek használatának általánossá válása a 15-16. századra tehető Magyarországon. Ezt megelőzően csak a nemeseknek volt családnevük, előnevük.

Általános volt az a gyakorlat a korabeli értelmiségiek között, hogy előnévként a születési vagy származási helyük nevét vették fel a szokásos „-i” toldattal. A családnevek rögzülése, örökletessé válása csak a kötelező anyakönyvezés bevezetése után történhetett meg a 17. század végétől.

A Csütörtöki családnév története a Mohácsi vész utáni évekbe kalauzol minket, a magyar katolikus egyházszervezet válságának, a protestantizmus előretörésének korszakába.

Csütörtök mezőváros a középkorban

Csütörtök mezőváros, a Csütörtöki nevűek származási helye és névadó települése az Árpád-kortól kezdve a Bazini és Szentgyörgyi grófok tulajdona volt Szentgyörgy (Pozsonyszentgyörgy) és Éberhard várainak tartozékaként. A település mezővárosi rangja, a vásártartási jog, a pallosjog elnyerése és nem utolsó sorban Pozsony közelsége révén Csütörtök látványos fejlődésnek indult a 14. századtól, s csakhamar az egész Felső–Csallóköz központi településévé vált.

A korabeli mezővárosi vásároshelyeket bemutató oklevelek iskolapéldájaként emlegetik, s ennélfogva a történelemkönyvek tananyagának kihagyhatatlan része az az 1333-ban kiadott oklevél, melyben a Szentgyörgyi grófok Csütörtökhely vásárvámját felosztották maguk között:

„Csütörtök falu nyugati része, illetve utcasora Sebes mesternek, ugyanannak a keleti része pedig Péternek jutott; s bár a templom Péter részén áll, mindazonáltal mind a két részen lakó népnek továbbra is közös plébániatemploma maradt […]; a piac dolga pedig úgy áll, hogy Péter részén, illetve utcasorában szoktak mindenféle barmot, lovat és hasonló állatot eladásra kiállítani, hasonlóképpen szőrmét, bőröket, lent és posztót […]. Sebes mesternek a részén, illetve utcasorában pedig a saját termékeiket árusító helybeli és jövevény mészárosok, pékek, posztómetszők és sarukészítők, illetve vargák állnak […].”

1493-ból ismerjük a helyi vargák céhlevelét, amely német nyelven íródott, utalva a jelenlevő nagyszámú német iparosra és kereskedőre. A település német Loipersdorf, Leopoldsdorf elnevezése is régen ismeretes.

Ezen fejlődést szakította félbe a Mohácsi vész. A lakosság egy része elmenekült, a déli országrészekből menekülők közül viszont sokan itt találtak menedéket, új otthont. A Szentgyörgyi grófok családja Szentgyörgyi Kristóf halálával 1543-ban kihalt, ezután Csütörtök az államkincstár kezelésébe, majd innen különböző földesurak tulajdonába került. A Szentgyörgyi várhoz tartozó javadalom Serédy Gáspár, az Éberhardi uradalom javai Mérey Mihály tulajdona lett 1544-től.

A katolikus egyházszervezet válsága Mohács után

Szomorú kép tárul elénk Oláh Miklós esztergomi érsek 1561-es Kánoni Vizitációjának jegyzőkönyveiből, mely egyházlátogatást azzal a céllal rendelt el, hogy az érsekség által a korábbi évtizedekben elszenvedett károkat felmérje. Általános volt a papság lezüllése az érsekség területén. Az egyházi javak lefoglalása, a kolostorrombolások következtében a papképzés elégtelensége miatt súlyos paphiány lépett fel országszerte. Sok helyen talált képzetlen, feladatához nem értő, innen-onnan összeszedett, tanulatlan papokat, sokan megnősültek, vagy már két szín alatt is áldoztattak, magyarul miséztek, tehát erősen húztak az új hit felé. A török háború, a hadurak hatalmaskodása és a reformáció együttesen sodorta az összeomlás szélére a katolikus egyházszervezetet az 1550-es, 1560-as évekre.

Egyházi javak a hadurak kezén

A Mohács utáni háborús zűrzavart a magyar katolikus egyház katasztrofális méretű válsága kísérte. Az ország irányítását a védelmet megszervező hadurak vették kézbe, akik a rendkívüli állapotokat kihasználva, katonai célokra hivatkozva előszeretettel foglalták le a katolikus egyház javait. Többségük mindezt vallási meggyőződésből tette, és a pusztítás mellett építőileg is fellépett, óriási anyagi ráfordításokkal, buzgón támogatta az új hit terjedését. Ilyenek voltak a Nádasdy, Révay, Perényi, Thurzó, Balassa, Dobó családok és kiváltképp Enyingi Török Bálint, akik iskolák, nyomdák alapításával segítették a protestáns eszméket, felkarolták a reformátorokat. Emellett a török hódítások is egyre szűkítették a katolikus egyház hatalmát. 1543-ban elesett Esztergom, az érsekség Nagyszombatba települt át. A győri püspöki szék 1527-1535 között, a nyitrai pedig 1528-1557 között üresedésben volt. Előbbi javait az 1530-as években a szerb lovaskapitány Bakics (Bakith) Pál szerezte meg, aki a protestáns vallást néhol erőszakkal is igyekezett rákényszeríteni a lakosságra. Az ő hatására már 1530 körül protestáns hitre tért a Szigetköz jelentős része (Magyaróvár, Halászi, Hédervár, Ásvány). A nyitrai püspökség javai a szintén buzgó lutheránus Enyingi Török Bálint, majd a Thurzók kezébe került.

Akadt azonban olyan főúr is, akit nem a vallási meggyőződése, sokkal inkább a hatalomvágy és a vagyonszerzés gondolata motivált. Ilyenként emlegetik Serédy Gáspár felső-magyarországi főkapitányt, aki bár kanonokként maga is az alsóbb papi rend tagjaként kezdte pályafutását, később főkapitányként katonai és politikai ürügyekre hivatkozva előszeretettel foglalta le az egyház javait, és hogy harácsolt vagyonát megtarthassa, a templomokat, kolostorokat leromboltatta. Pozsony környékén számos parókiából elűzte a katolikus papokat, miközben támogatta a protestáns lelkészeket, egy időben Dévai Bíró Mátyást is pártfogolta. Különösen a felvidéki pálos kolostorok szenvedték meg Serédy zsoldosait, emellett jobbágyai körében is igen rossz híre volt, mivel új adókat és terheket vezetett be. Egyes szerzők katolikusnak, mások protestánsnak titulálják, valójában a vallás közömbös volt számára. Tevékenységére inkább a pusztítás volt a jellemző, az egyházi javak feldúlása, kincseinek eltulajdonítása. Serédy Szentgyörgy (Pozsonyszentgyörgy) uraként bírta Csütörtök mezőváros egy részét, felesége Mérey Anna volt, Mérey Mihály alnádor és jogtudós lánya (Mérey Mihály Éberhard uraként Csütörtök mezőváros másik felét birtokolta, reneszánsz síremléke Csütörtök templomában a mai napig megtalálható). Serédy 1550 körül halt meg, sírja a szentgyörgyi templomban található.

Már 1550 körül alig volt magyar püspökség, mely jószágainak igen nagy részét el nem veszítette volna. A szerzetesrendek s a középrangú világi papok pedig csaknem mind megfosztattak vagyonuktól, melyet itt-ott az állam, leginkább azonban a földesurak ragadtak magukhoz. Sőt az egyes templomok vagyona is e sorsra jutott, mert a plébánia ingatlanait, arany-, ezüst-edényeit vagy jövedelmeit a helyi birtokosok vagy várkapitányok szedték el. Hogy a szerzeményt megtarthassák, az új hithez szegődtek. Ha a lelkész nem csatlakozott hozzájuk, kényszerítették vagy elcsapták s olyat ültettek a lelkészi lakba, ki azt tette, amit kívántak tőle. A városok ellenben bőkezűen gondoskodtak mindenről, a mi a hívek vallásos szükségletére vonatkozott. De annál ridegebben, kérlelhetetlenebbül jártak el a másnézetűek iránt. Általában Magyarországon is mindinkább azon német jogelv szerint alakult a vallásügy: cuius regio, illius religio, vagyis a földesúr vallása alattvalóinak is vallása. Minthogy pedig a földesurak különböző okokból legnagyobbrészt az új hithez csatlakoztak, ez országszerte túlsúlyra emelkedett, mert a földesúr jobbágyait is magával vitte.

A papi nőtlenség (cölibatus) problematikája

A katolikus alsó papság ez időben jutott ama kénytelenségbe, hogy régi és új közt végképen válasszon. Egyfelől kegyurai szorították, másfelől az új hit egyes tanai ellenállhatatlanul ragadták magukkal. Az úrvacsorának két szín alatti kiszolgáltatása, a nemzeti nyelven való istentisztelet, de különösen a papi nőtlenség megszüntetése gyakorolták reá a legerősebb hatást. Ez a hatás a reformációval kezdődött s évtizedről évtizedre fokozódott; és Ferdinánd uralkodása utolsó éveiben igen kevés volt a nőtlenek száma a katolikusnak megmaradt alsó papságban. Több főpap adott példát a házasságra. Az irodalom is hozzá szólt az ügyhöz; szenvedélyes vita támadt, melyben költők, szatirikusok, tudós férfiak nyilatkoztak s a papok házasságát dicsőítették. Az irodalom ekkor vett részt először egy nagy és fontos valláspolitikai kérdés megvitatásában, s az alsó papság meggyőződését, vágyait és óhajait fejezve ki, azokat végleges eldöntésre juttatta.

A papi házasság elterjedését egyes külpolitikai események is elősegítették. V. Károly német-római császár, miután 1547-ben győzelmet aratott a protestáns rendek Schmalkaldeni-szövetsége felett, annak érdekében, hogy a protestáns eszmék terjedését némiképp enyhítse, a Trienti zsinat lezárásáig egy átmeneti hitvallási formulát szerkesztetett. Ez volt az Augsburgi Interim (=átmeneti, ideiglenes) 1548-ban, melyben a császár a birodalom területén átmenetileg engedélyezte a papi házasságot és a két szín alatti áldozást. Végül 1555-ben az Augsburgi béke rendezte a vallási konfliktusokat, intézményesítve németföldön a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvét és biztosítva az evangélikus egyház egyenjogúságát. Az Interimet felvetették a magyar rendek az 1548-as országgyűlésen, de eredménytelenül. És bár az itt elfogadott törvényhozás szigorúan üldözni rendelte a kálvinista és anabaptista tanokat, a lutheránus irányzatot, ha csak hallgatólag is, de elfogadta. Az Interim mindazonáltal bátorítólag hathatott a magyar papság körében is, hiszen a német példát követve, a lakosok és kegyurak bíztatására, a katolikus egyházi hatóságok tehetetlenségét kihasználva a klérus tagjai tömegével kötöttek házasságot. 1559 után már igen kevés katolikus plébános volt törvényes feleség nélkül. Hosius bibornok bécsi nuntius azt jelentette Rómába (1560 július 31-ikén), hogy némely magyar egyházmegyében három nőtlen pap sem akad.

A Trienti (Tridenti) zsinat (1545-1563)

a katolikus egyház egyetemes megújítását célozta

Ferdinánd király, noha egykor bűnül rótta fel Brodarics Istvánnak, hogy a papi nőtlenség elengedését óhajtja, lassankint megváltoztatta nézetét. Végül maga kérte a bécsi nuntiust, eszközölje ki, hogy a papok nőtlenségére vonatkozó egyházi tilalom legalább ideiglenesen fölfüggesztessék. Római követe, Arco gróf szóba hozta az ügyet a pápánál, ki eleinte bíztatólag felelt. Erre a király 1562-ben utasította a trienti zsinaton levő követeit, hogy ott is fölvessék a kérdést; később meghagyta nekik, hogy siettessék a dolgot, mert bizton hitte, hogy a zsinat készségesen teljesíti „méltányos és igazságos kívánalmait”. Draskovics György püspök, Ferdinánd tudós követe – György barát unokaöccse, ki gondosan neveltette, – nem is késett a zsinati atyákat figyelmeztetni, hogy a papi nőtlenség fenntartása épp úgy, mint a két színben való áldozás megtiltása a magyar híveket tömegesen az új vallás karjaiba hajtaná. A zsinat azonban (1563. november 11-ikén) a leghatározottabban fenntartotta a papság nőtlenségének intézményét. Ferdinánd ekkor levélben és Delfino bécsi nuntius utján fordult a szentszékhez s figyelmeztette, hogy Magyarországban a legérzékenyebb hiány állt be katolikus papokban s a hívek nagyrészt az egyház vigasza nélkül élnek és halnak meg. Engedményeket kért tehát a papi nőtlenség kérdésében. Törekvéseit folytatta fia, Miksa, kinek sürgetésére Delfino bécsi nuntius azt írta Rómába, hogy néhol 10–15 mértföldnyi területen, akár 50 faluban sem akad nőtlen pap, s hogy a nős papok ellen a szentszék részéről hozott határozatok Magyarországban roppant zavart okoztak. A bíbornok azt ajánlotta, hogy a főbb papok irányában szigorral járjanak el, de kímélettel, enyhén bánjanak az alsó papsággal. Ugyanezt ajánlotta Chantone spanyol követ, ki ez ügyben sokat értekezett Miksa királlyal. De a bíbornokok testülete e kérdésben minden engedményt megtagadott, mire Miksa megneheztelt s nem avatkozott többé a dologba. Így az alsó papság tovább haladt azon az úton, mely szükségképpen végleg kivezette a régi egyház köréből.

Hasztalan lépett föl ez irány ellen Oláh Miklós esztergomi érsek. Mikor 1561 tavaszán tartományi zsinatot tartott, melyen minden lelkésznek meg kellett jelennie, ott mint erkölcsi s részben gazdasági tényező, egész erejével szállt szembe vele az – asszony. 119 pap ügyével foglalkozott a kirendelt zsinati bíróság; tömegesen voltak köztük nős papok, akik kijelentették, hogy nem válhatnak meg az asszonytól, mert a háztartásban, a gazdálkodásban van rá szükségük. A bíróság számba vette a helyzetet s nagy óvatossággal járt el. Sem elítélni, sem elismerni nem merte a papi házasságot, hanem függőben hagyva a kérdés jogi mozzanatát, egyelőre csak azt kívánta, hogy a paplakból az asszony eltávolíttassék. Ekkor tűnt ki, hogy az alsó papságra nézve az újítás veleje, súlypontja a papi házasságban rejlik. A nyitrai kerület egész papsága kijelentette, hogy föltétlenül meghajlik mindenben az egyház és az érsek kívánatai előtt. De egyben semmi áron sem engedelmeskedik, s ez az, hogy a pap elküldje feleségét. Az asszonyhoz szikla szilárdan ragaszkodtak mindnyájan. Mikor erőszakolták őket, ott hagyták a plébániát. Egy év alatt 20 községből csak ötben maradt meg a tavalyi pap, a többiben új ember működött. Másutt roppant számban voltak az üresedések, így a komáromi esperességben 28 községből 20 volt lelkész nélkül. A plébániák tömegesen elárvultak a papi házasság körüli viszály miatt s a legbuzgóbb, legkitartóbb híveket maga a régi egyház szolgáltatta alsó papságában a hitújításnak.

A Csütörtöki családnév előfordulása a 16. század első felében

A korabeli dokumentumok, források alapján a következő Csütörtökiekről van tudomásom a 16. század közepéig (részletekért kattints a névre!):

Csütörtöki Farkas pozsonyi kanonok (1540-es évek)

A Pozsonyi társaskáptalan tagja az 1540-es években

Csütörtök mezőváros lakossága az 1570-es évektől a protestáns hitre tért át, a 16. század közepétől a 17. század végéig terjedő időszakban sorra tűnnek fel a korabeli forrásokban Csütörtöki vezetéknevű református értelmiségiek.